Hemrik László
megnyitó
Pál Csaba: Rétegek esszenciája – Ladó Galéria
Nem először találkozom Pál Csaba munkáival, nem először írok, beszélek róluk. De még
véletlenül sem szeretném, hogy ezek a megszólalások rutinszerűek, önmaguk ismétlései
legyenek. S mivel Csaba nemcsak képeket hozott az elmúlt 30 évet reprezentáló kiállítására,
hanem írt hozzá egy autonóm, egy flekknyi szöveget is: ezért úgy döntöttem, hogy jó
szerzetes módjára glosszákat írok hozzá, széljegyzetelem, kommentálom, s vitatkozzam vele.
Rétegek esszenciája – áll a kiállítás és a szöveg címében.
Ezen nincs mit vitatkozni, optimális kiindulási alap a számomra. A címbe foglalt rétegeket
fogom tudatosítani, egy csöppet kihangosítani, s az esszenciákat pedig kimondani, ha az nem
történt meg. Csaba a szövegében, nagyon dicséretes módon sem a réteg, sem az esszencia
kifejezést nem írja le többé. Fő a mértéktartás, miközben a műveire sokszor inkább a
korlátlan mértékletesség eszménye vetül – s ez viszont nagyon is érdem. A bölcs római
sztoikus, Marcus Aurelius beszél a korlátlan mértékletességről, olvasom is a rövid idézetet,
amelynek igencsak hálás lehetünk, hiszen könnyen esztétikai gondolattá konvertálható.
“Az élet rövid. Ennyi az egész. Szedd össze, amit tudsz a jelenből – átgondoltan, igazságosan.
Korlátlan mértékletesség.”
Pál Csaba jónéhány képalkotó műfajt, technikát kipróbált már eddig a pályája során.
A Ladó Galériába festmények, digitális nyomatok, síkfilmek, grafikák, és egy művészkönyv
kerültek kiállításra. Mindegyikre, ahogy a korábbi évszázadok művészeti produktumaira is
egyaránt jellemző a fizikai/materiális és a szellemi/ tartalmi rétegezettség, s azok egymáshoz
való viszonya, a mely az elmefilozófia test és lélek problémájára emlékezetet.
Szétválasztható-e a műalkotás anyagi valósága a műalkotás intellektuális, szellemi
összetevőitől? Ha igen, még is hol, mikor és milyen módon érintkeztek egymással? Ha nem,
miért különböztetjük meg egyáltalán őket? Pál Csaba munkái, és önreflexiói arról
tanúskodnak, hogy a fizikai és szellemi tartományok bonyolult szerves egysége teremti meg a
művészeti alkotásokat. Ez még akkor is így van, hogy az életművön belül eltolódások,
aszimmetriák képződhetnek az eszme vagy a megformált anyag elsőbbségét igazolandó.
Egyik oldalon legyen itt példa a konceptuális művész-könyv, a másikon pedig a retinára ható
festmények.
Azt hiszem, az ehhez hasonló elméleti kérdések a modern és a kortárs művészetben
plasztikusabban jelentkeznek, mint korábban.
Csaba az absztrakt expresszionizmus és a geometrikus absztrakció irányzataihoz köti
leginkább a munkáit, miközben a hagyományos, klasszikus képábrázolásokat is alkalmaz, így
a Belső napló síkfilmjein. A kivétel a művészetben is a szabályt erősíti. Illetve vannak olyan
munkái, amelyek számomra egészen konkrét referenciákat szolgáltatnak, és jól olvasható,
szimbolikus alakzatokkal operálnak. A színes digitális printjei adják magukat, hogy a burjánzó
formákból építkező, túldíszített képi objektumokról sámánmaszkokra asszociáljunk. A
maszkok az átváltozásról és a rejtőzködésről szólnak. A művészet mindkettőt ismeri. A
formarendszerek hol elfednek, hol magukba olvasztják a tartalmakat. Csaba az érzések, lelki
energiák, belső képek, a tudattalan vágyak és a külső világ közötti feszültség felmutatására
törekszik a munkáiban. Azt szeretné, ha a nézőt az esztétikai hatás és a hosszabb távon ható
művészi élmény nagyobb empátiára késztetné a látható környezete iránt valamint személyes
világa újra felfedezésére ösztönözné. Szabadon variálható ok-okozati láncolatok
keletkezhetnek így a művész-mű-befogadó hármas egységéből.
Ezeknek a céloknak a szolgálatába állította hát Csaba az absztrakt művészet nyelvét, s amivel
kapcsolatban fontos megjegyezni, ez az előzőekből következik is, az absztrakció nem a
valóság ellenében hat, az absztrakció nem a valóság megtagadása, ergo az érzéseket, az
egykori emlékképeket, belső energiákat, a tudatalattit a valóság részeinek kell tekintenünk.
Ugyanakkor az absztrakciót nem kell fetisizálni, azt hiszem, Csaba is egyet ért velem ebben.
Az absztrakció, mégha bizonyos jelenségek csak általa jeleníthetők meg, nem jelent
kizárólagos pozíciót a művészetben, az absztrakció, az absztrakt ábrázolás egyik lehetséges
módja annak, hogy a nézőt az emberi lényeg felé közelítse. Az absztrakt formák és terek a
konvenciókról való lemondással sokat nyerhetnek, viszont a meg nem értést is kockáztatják,
sőt nem egy esetben elutasításban részesülnek; és ezzel Pál Csaba művein keresztül a
megértés, a művészi recepció, s kicsit a művészetszociológia összefüggéseihez is eljutottunk.
Egy rövid, de a lényeghez hozzászóló kitérő. Azt, hogy mire lehet képes egy műalkotás, egy
kép, vegyük kézbe Winfried Georg Sebald valamely könyvét. Mondjuk a Szédület. Érzés.
címűt. Pisanello, Giotto, Rafaello, vagy éppen a kétes hírű és értékű Joseph Hengge képeinek
szemlélete egész világokat szabadít fel, és ez még akkor is ámulatba ejtő, hogy Sebald
kivételes érzékenységgel viseltet a képek iránt. Most olvassunk bele egy másik könyvébe a
Természet után-ba. Ezt írja a képek hatalmáról:
„de ha magam előtt látom az elmúlt élet erezetét egy képen, mindig azt gondolom, van
ennek valami köze az igazsághoz. Hiszen az agy folyamatosan dolgozik az önszerveződés
valamilyen – bármilyen gyenge – nyomaival, és néha előáll ebből valami rend, helyenként
megnyugtató, de szörnyűbb is, mint az ignorancia azt megelőző állapota.”
Hogy Csaba rátaláljon művészi világára, ahhoz segítők is kellettek. Maurer Dórát említi
szeretett mestereként, de példaképének tekinti Cy Twombly-t és Franz Kline-t, ahogy a nem
régiben elhunyt osztrák művészet, Arnulf Rainer-t is.
Mester és tanítvány. És akkor már hagyomány, a hagyomány továbbvitele és megújítása,
mind-mind a művészet ontologikus rétegéit feltételezik, hol erősítve, hol kikezdve azokat.
Művészi teljesítmény nehezen képzelhető el mesterek nélkül, nyilván van ilyen, de munka
nélkül bizonyosan nincs. Érdekes, Pál Csaba szövegében egyetlen műtípus munkafolyamatát
írja le részletesebben – azt gondolom, hogy ez nem véletlen. Azokról a grafikákról van szó,
amelyek születésének első fázisában Csaba egy plexilapra fekete festéket kent, majd erre a
felületre karcolta bele a rajzolatokat. Ez a módszer a XV. századi hidegtű eljárással rokon, míg
a plexi használat, illetve a lightbox a mai világ terméke. A távoli tradíció és az új művészi
gyakorlat, a kortárs kultúra egyesül bennük, így hozzák létre korunk gótikus üvegablakait,
melyen keresztül a fényt újra színről színre látjuk. Micsoda történeti távlatok, rétegek
tárulnak fel ezekben a munkákban.
Fény és energia. De nemcsak a digitális nyomatokban, a festményekben is hatalmas energiák
szabadulnak fel. Csaba nem beszél erről, de én szívesen, hogy ezektől az energiától nem
idegen a humor, s ha valakit mosolyra fakaszt egy-egy képi jelenség, képi viszony, akkor
közelebb kerül e művek esszenciájához. Képi viszonyokat említettem, de talán Csaba
absztrakt képei nem állnak messze a történetmeséléstől, a narratívától sem.
S végül. Csaba szövege a munkamódszereket egy tágabb kontextusba helyezi. Ehhez két
kifejezést használ. Játék és kísérlet. Egyértelműnek látszik a közös nevező. Mindkét
tevékenység a szabályokra épít. Ám míg a szabályrendszertől függően alakot öltő játék soha
nem hagyhatja el a játék terét, addig a kísérlet a legrigorózusabb menetrendek sem gátolják
meg abban, hogy a legoptimistább várakozásokon is túlmutató terekbe juttassák el az
emberi szellemet. A modern művész alkatához egyszerre áll közel az önfeledt játékos és a
modern, kísérletező tudós archetípusa. És a játékban és a kísérletben van még legalább egy
közös nevező. Ez pedig a szabadságfaktor.
Csaba mindegy, hogy játszik vagy kísérletezik a korlátlan mértékletesség szellemében dobja a
lovak közé a szabadságot. Bocsánat, nem tudom, nem lőttem-e túl a célon ezzel a mondattal,
mindene esetre valami olyasmit jelent: hogy egyedül így érdemes.
Pál Csaba 