Hemrik László:
Önvédelmi kísérlet, avagy egy becsületes művész
- Pál Csaba: PÁRHUZAMOS HELYZETEK, avagy minden másképp van, ART 9, 2023.03.28.
Vegyük történetesen Edward Hoppert, most volt kiállítása NY-ban, a Withney Múzeumban (március 5-n zárt), vagy Mácsai Istvánt, az ő kiállítása még látható április 2-ig a Kiscelliben. Két rokonítható mester. Képeikkel bejárhatjuk New York dokkjait, Budapest zárt kertjeit, a körfolyósokat, a nagyvárosokat, de a kisvárosokat itt is ott is, a vidék melankóliáját, a magányt, az ürességét. A képeik keretbe ágyazzák belső képeinket. Ni, csak, ismerem ezeket a hangulatokat, a városi tereket rendező fényeket, ahogy az embereket is a villamosról, a filmekből, miként a hiányuk sem idegen. A felemlegetett képek, képtípusok ellenpontozzák Pál Csaba művészetét, vagy Pál Csaba művészete ellenpontozza őket. Ám még sem teljesen idegenek egymásnak. Nevezhető helyzetük párhuzamosnak, ahogy az kiállítási címében elhangzik. Ugyanannak az útnak a két oldalán állnak. Természetesen a párhuzamosság a kiállítás immanens adottságaira is vonatkozik. Előbb konkrétumokra, konkrét művészek, konkrét műveire utaltunk, de Pál Csaba, a kép világot en bloc ellenpontozza. Teszi mindezt a képei rendszerével, képei kombinációival, a művek installálásával, a vad és szerethető alakzataival, figuráival, motívumaival, festői-grafikai jeleivel, a kvázi műfaj-és témaidézetekkel, színválasztásaival.
Ellenpontoz, nem pedig megtagad, képei nem a művészi destrukció apoteózisai. Nem, ezek a képek nem a lázadás terei, ugyan hol van már a tagadás jövőbe vetett hite. Pál Csaba amúgy is inkább épít, mint rombol. Bár az alkotófolyamat, s benne az ideális forma megtalálása involválja a rombolás gesztusát is. Knausgard a következőképpen ír erről a Harcom első kötetében. Az írói munkáról beszél, ám érdemes a képzőművészetre is vonatkoztatni a szavait. „Ha a stílus, a cselekmény, a téma ezek közül bármelyik felülkerekedik a formán, az eredmény silány lesz. …Ahhoz, hogy a irodalom/ mű létrejöhessen, előbb meg kell törni az erős témákat, és stílusokat. … Az alkotás / írás sokkal inkább a pusztításról szól, mint a létrehozásról.” Na, ebben az értelémben Csaba is rombol. Rombolva építkezik.
Csaba egy szép és talányos egzisztenciális kételyeket, félelmeket megfogalmazó félmondatot osztott meg velem: olyan kiállítás szeretne, írja, ami megvédi a külvilágtól. Azt gondolom, jó úton jár, egy olyan képi világ megteremtésével foglalkozik, amiben mind kevesebb az igazolásra szoruló részlet. Minimalizál, redukál, leszűkít: a műveit nem terheli meg a kiszámítottság logikus matrixaival, a csapongás kiszámíthatatlan esetlegességeivel, se a tudomány se az élet kontextusainak összejátékával. A művészi őszinteség lesz a védmű Pál Csaba számára. Berta Ádám írja a Magamat rajzolom körbe c. regényében: „Csak akkor hagyhatsz nyomot a világban, ha a végeredményt minden szempontból ellenőrzés alatt tudod tartani.” PCS Jó úton jár, de szándékát kudarcok fogják kikövezni, tökéletes védelem nincs, mindig maradnak igazolásra szoruló részletek. A néző nem fog nyugodni, én sem, ki fogja bontani a legprecízebben elvarrt szálakat is. Ez ellen nincs mit tenni, így vagyunk kondicionálva. Ráadásul ő maga is ellentmondásba keveredik. A mesterkéltség kioltásához mesterségbeli tudáson, átgondolt formákon, kompozíciókon, profi technikai megvalósításon keresztül visz az út. A művészeti közeg ilyen, az ellentmondások igazságában érzi jól magát.
Pál Csaba képei nem akarják a valóságot leképezni, megragadni, de még csak felületesen átsatírozni sem, hagyva azért valami muníciót a képzeletnek. Képei távol tartják maguktól azoktól az izgalmas bűvészmutatványoktól, amikor a cilinderbe helyezett fehér galambból minipiton lesz. Pedig a mutatvány működik: igen, lehet szép egy bibircsókos, a ráncok mélyén feketehordalékot őrző férfi arc, ahogy az emberi testen ejtett vékony hasadékból kifröccsenő vér látványa. De Pál Csaba távoli reminszcenciákat őrző rajzai, rajzolatai, virtuóz látványa-töredékei, halmazai a nem kevésbé trükkös absztrakt, nonfiguratív rendszerekké sem kívánnak összeállni. Azt gondolom, Pál képeinek a hétköznapi észlelési formák komolyan vételére ösztökélnek. Szóval majdhogy: színről színre. Talán a teória erősebb fogást talál a munkákon. A mindent megérteni szándékozó tiszta ész, a kőkemény bicepszű elmélet, s tovább lépve, a műveknek tulajdonított mitikus képességek, a mű fedésében meghúzódó történetek, az életmű félig titkos adatbázisa talán okkupálhatja a műveket. Hiszen szeretünk a képek mélyén aranyra vagy más nemesfémre bukkanni. A kép mélyén Gombrich régi szövegeket, korabeli leveleket vagy mitológia történeteket, Panofsky meg a freudi tanokkal felvértezve szimbolikus jelentéseket talál. Közben, biztos, ami biztos, Raffaello a legjobb tudása szerint dolgozik a Vatikánban a Stanca della Segnaturan. De hátrább az agarakkal, szerényebben az iróniával, hiszen a szimbólumok teszik személyessé, ki- és elsajátíthatóvá a művet, ugyanakkor az sem tagadható, hogy egy műnek ne lenne kapcsolati hálója. A messziről jött embernek is jobban hiszünk, ha az orrunk elé nyomja útlevelét. De hagyjuk a két tudóst, vitatkozzanak kedvükre az égi library-ban.
Ugyan olyan nincs, hogy a kép ne generáljon jelentést, ne legyen kimutatható kapcsolata a művészet közeli-távoli teljesítményeivel, vagy ne legyen valami elmesélhető, elmondható általa, de tompíthatók a recepció szertelenségei, például így. Csaba képein a képek képiségét érjük tetten, ez a magvuk, ez az esszenciájuk. Nincs mellébeszélés, s ezért beszélünk az őszinteségről. Pál Csaba képein, a látvány, a felszín egyúttal a kép legmélye is. Mintha kifordítaná a tengert. Alkotásait jellemezhetjük rövidre zárt rendszerekként is, ahol a kép önmagára mutat, s teszi ezt invencióval, derűvel, máskor drámával, megint máskor rendezettséggel, a ritmus finomságaival, a fekete-fehér villódzással, a már-már ikonosztázoknak ható tablókkal. Pál Csaba modellezi a képet, persze nem minden érzelem és érzékiség nélkül, és ebben az érzéki modellben ott a képalkotó rétegek téridő mélysége, a rész és az egész dialektikája, a sorozatba szervezett individuum, és ott vannak a kifinomult technikai mozzanatok, és azok az áttételek, amelyben a kézműves hagyományos és a digitális eszközök egymásba fordulnak.
Pál Csaba Karinthy Minden másképpen van novellájából a következő idézetet küldte át még a számomra: „a becsületes gondolkodó az, aki alszik, és az álmában tudja, hogy csak álmodik, és azt ott akkor be is vallja magának.”
Pál Csaba pedig olyan művész, aki úgy alkot képeket a képekről, hogy tudja, terve nem sikerülhet tökéletesen, így elrejtőznie sem sikerül teljesen a néző elől, de ezt bevallja, és újra nekilát képeket alkotni, ilyen egy becsületes művész.
Pál Csaba 