Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Vendégek!
Tegnap, amint beléptem a pincegalériába és ránéztem a fogadófalra, már tudtam, hogy Pál Csaba tovább ragozza, kibontja azt a tematikát, amit korábban elkezdett. Újra megkísértette a rész egész problematikája, annak komplexitása. Hiszen hasonlóan szerkesztett munkákat láthattam tőle a 2015-ös Erlin Galéria-beli kiállításán, amit meg is nyithattam. A különbség részben annyi, hogy akkori kollázsaiban a vörös-fekete-fehér színek hármassága, azaz az orosz konstruktivistákra jellemző trikolór dominált, míg most, visszahúzódva, csakis a feketét és fehérek primátusára helyezi a hangsúlyt.
Igen, látom, expresszíven absztrahál, beugrik a Tasizmus, a Foltfestészet, jelen van az Informel, azaz a forma-nélküliség, ahogy közelebbről megnézem gesztusképeit, melyeket amorf fragmentumokkal egészíti ki. Tehát következetesen és koncepciózusan ragaszkodik a rész és egész egymást kiegészítő, felváltó, oda-vissza csatolással lélegeztethető egységéhez. Tudja, hogy a makrokozmoszok mikrokozmoszokból építkeznek, akárcsak művei. Csakhogy, a jelen esetben nem csak egymással összefüggő, egymással feleselő szóló darabokról van szó, hanem továbbmegy: két és három dimenzióban meséli el, fejti ki a kép-teremtés folyamatát, szépségét és nehézségeit egyaránt. Felülírja a gesztust, ahogy azt a kiállítás címében is jelzi. Teszi ezt etapokra, stációkra, állomásokra bontva.
Az első terempadlóján a padlóra teríti kínálatát, míves portékáját, amiből majd válogatni fog. A fekete-fehér ellentétpárjára szerkesztett gesztusképei a földre fektetve ritmizálnak, miközben valamiféle geometrikus dombhát mintájára kinyílnak a térbe. Lüktetnek, pulzálnak, ugyanakkor két világító doboz és fémhuzalok segítségével összekapcsolódnak, egymást éltetik, szerves egységet alkotnak. Ez az Előkészület fázisa, a mű születési Nehézségeinek háttér története. A kísérlet pillanatának megragadása, a téma körbejárása, ahogy ő írja: annak letapogatása. A második terem a Tehetetlenség címen fut. Útjára indul az alkotói folyamat. A falakon két fekvő pasztózus táblakép, melyeken egy-egy domború, azaz a térben léptetett applikáció jelenik meg, ami ugyanazt a V-alakot írja le, mint a korábbi dombhátak, piramis-formációk. Mindkét munkáján ablakot nyit a világra, látjuk, amint a teremtő kéz a ceruza repetitíven mozgásba lendül, rotál, forog, rajzol és korrigál, azaz konstruál és de konstruál, hozzáad és elvesz a leendő műből, miközben egy végtelenített print fut alá, a padló felé, amin absztrakt mintázat sorjázik. Ez egyben fejhajtás/tisztelgés a nyomdaipar, a Gutenberg-galaxis előtt, miközben minden a legújabb digitális technikával van pároztatva. Kontrapunkt és konfrontáció.
A dolgok párba rendelése. Hangsúlyozza, hogy – sok alkotó véleményével egybecsengően egész életünkben egyetlen képet festünk. Azt ragozzuk.
Beljebb haladva kibontja tárgyait a Teher címen jegyzett terem. Diptichonján megjelennek a korábbról már ismerős fekete és fehér gesztusok, foltok, pöttyök, pacák, elfolyó részletek. Csakhogy mindkét munka mellmagasságából egy kötél lép ki a mű virtuális teréből, hogy direktben is 3D-s installációvá alakuljon. Ezek a kanyargó/tekergő kötelek egy-egy – a földön pozicionált-tábla futnak. Energiát adnak le vagy éppen vesznek fel. Ugyanúgy asszociálhatunk a köldökzsinórra, az anyatest a magzattal/babával összekötő szerves tápanyagot közvetítő csatornára, mint Ariadné fonalára, ami Thészeuszt kivezette a labirintusból. A művész is esendő, megküzd a félelmeivel, és néha kell valami konkrét dolog/kapaszkodó, ami kivezeti az alkotási folyamat hullám-völgyeiből. A földre fektetett Súly installáció egy pontosan fogalmazott, tömör, szimbolikus üzenet. A művész korábbi képei/vázlatai befőttesüvegekbe zárva várják, hogy alkotójuk megtalálja, kinyissa ezt a palackpostát. Az üvegek drótok hálózatával egy súlyhoz kapcsolódnak, ez folyamatosan a földhöz szegezi a művészt, hiszen a meg-nem-valósult tervek, a hibák és rossz döntések gátolják abban, hogy ezt az elraktározott, spájzolt anyagot, a resztlit valaha is megszabadítsa terhétől, és újra aktiválja tartalékait. (Itt kell zárójelben közbevetem, hogy Pál Csaba a felülírt gesztusait, absztrahált munkáit folyamatosan konkrét, hétköznapi tárgyakkal, ready-madekkel, késztermékekkel ütközteti. Ilyenek a síkfilm doboza, a drót, a kötél, a befőttesüveg, a tál, a mérősúly. Tehát az absztrakciót a valós világ elemeivel keverve hangsúlyozni.) Az utolsó terem – ahol most állunk – nagy táblaképei összegzik a Lappangás (ezen a címen jegyezte) folyamatát, hiszen itt kirakós-játékként állnak össze a részletek. Ebben az összegző fázisban nagyban, nagyítás szerűén láthatjuk, hogyan állnak egésszé a képi elemek, hogyan kommunikálnak egymással a fragmentumok, hogyan felesel a gesztus az amorf színmezőkkel. Tisztán, fekete-fehéren. Mögöttünk-mellettünk pedig a végeredmény, az egyedi printek, melyek kiválasztottságuk tudatában kerültek a kiállítás fókuszába. Most még fecseghetnék arról, hogyan közelítsük meg az alkotás folyamatát, hogyan szemléljük az apró változások észrevehetetlenségét, hogyan közlekedik a művész az alfa és omega között, hogyan is épül fel apró részletekből az egész, hogyan lépjünk be az állandóság és a változás fázisaiba. Megtehetném, de minek. A művész ezt már hibátlanul megtette.
Köszönöm a türelmüket, a kiállítást megnyitom.
Kozák Csaba
Elhangzott 2021. szeptember 17.-én Pál Csaba „Felülírt gesztusok” című kiállításán a MAMŰ Galériában.
Pál Csaba 